Az egyszerű élet dícsérete

„ Ott folytatom, ahol a múlt alkalommal elhagytam. A múlt alkalommal azt igyekeztem közelebb hozni hozzátok, és megérthetővé tenni előttetek, hogy van egy természetes és minden megerőltetés nélkül célravezető módja a lélek megtisztításának és megtisztulásának, s ez az, hogy az ember hozza a lelkét állandó kapcsolatba Istennel életének minden mozzanatában, minden órájában, minden percében, s akkor ezen a kapcsolaton keresztül folyton áramlik a lelkébe Istennek mindeneket fenntartó hatalmas ereje és világossága. Ez az összeköttetés fokról-fokra elhalványítja az ember lelkében azt a homályt, amelyet a tudatlanság szőtt, és azokat a tévelygéseket, amelyeket az ellentét rakott reá. Az ember így természetes úton, minden nagyobb erőlködés nélkül a legrövidebb idő alatt ér célt, hogy megtisztulhasson azoktól a keserű gyümölcsöket termő terhektől, amelyek a megtért és hívő ember életét olyan nehézzé teszik. Természetesen ez csak az út, a cél sokszor még igen messze van; de azt is mondtam nektek, hogy a mennyei hatalmasságokkal szemben való ez a mód és magatartás egyaránt előreviszi azt, aki a legmélyebbről indul, valamint azt is, aki már akkor bizonyos magaslaton van, amikor a földi testbe öltözik. A lélekbe beáramló isteni erő, a Szentlélek ereje fokról-fokra áthevíti, áttisztítja, átvilágítja a lelket. És aki így él, aki Istennel lassan-lassan elszakíthatatlanná és nélkülözhetetlenné váló ilyen összeköttetést épít ki a lelkében, annak lassanként nemcsak a saját benseje lesz világossá, hanem ez a világosság, ez a ragyogás túlterjed emberi énjének határain. És amerre jár, akivel, vagy amivel érintkezik, ott, azon és azzal szemben mindenütt megmutatkoznak azok a nyomok, amelyek elárulják, hogy Isten járt itt, Isten fénye ragyogott keresztül egy gyenge lényen, aki erre azért lett alkalmassá, mert egészen és teljesen átadta magát Isten befolyásának. Akit így egészen átvilágított az Isten Szentlelke, Isten világossága, annak a léptei világítanak. Amit megérint, abban az élet felpezsdül és fölelevenedik. És legyen bár az illető a legszerényebb helyzetben, legyen bár olyasvalaki, aki a földön csak egy számot jelent, akit nem ismernek, akinek a neve nem jelenik meg nyomtatásban, aki észrevétlenül jön a földre, és észrevétlenül távozik - mert alig vesz róla más tudomást, mint az a néhány ember, akinek életére befolyással volt - egy ilyen lélek mégis óriási nyeresége a földnek. Az ilyen lélek tárháza az életnek, eszköze, közvetítője az isteni erőnek. Az úgynevezett társadalom azokat, akik nagyot alkotnak, akiknek a nevével lépten-nyomon lehet találkozni, akik mindenki szeme előtt, magas polcon vannak, a maga módján ünnepli; érdemeikről könyvet írnak, emléküknek szobrot emelnek. Azután múlnak az évek, évtizedek, néha nem is olyan sok év és nem is olyan sok évtized: a szobrot megfogja a rozsda, befödi a füst és a por; a könyvet, ha kezébe veszi is a későbbi kor gyermeke, érdektelenül lapoz benne, és visszateszi a helyére.Az Isten akaratával és világosságával áthatott lélek élete azonban - ha Istennek mégolyan szerény közvetítő eszköze volt is, ha a föld el is felejtette őt napok vagy hónapok alatt - mint ragyogó szövétnek világit tovább a láthatatlan világban. A könyvekbe temetett emlékek elmúlnak, mert a könyvek idővel elpusztulnak, vagy még előbb elvesztik aktualitásukat, de az Isten világosságával áthatott lelkek élete a szférákban hatalmas obeliszkekre arany betűkkel van felírva. Ezeket az életeket végigszemlélhetik és át is tanulmányozzák azok, akik azért jönnek a földre, hogy javuljanak. Az ilyen életekből ugyanis látják azt, hogy nem kell emberileg naggyá lenni, szellemileg mégis nagyot nőhet az, aki alázatosan, szerényen, egyszerűen él, úgy, ahogy azt számára az Isten törvénye előírja. Ezek az emlékek nem avulnak el, ezekből mindaddig élő erő sugárzik, ameddig a szférák maguk is el nem múlnak és a mennybolt, mint valami papírlap, össze nem göngyöltetik.  A cél tehát: ilyen szellemmé válni.”

Az utolsó óra munkásaihoz IV