"Van az emberi léleknek egy érzése, amelynek az ember nem szokott nagy fontosságot tulajdonítani. Nem is mindig uralkodik az emberen, s ha uralkodik is, a legtöbben eltitkolják. Még csak nem is bűn, csak gyengeség. Mégis, mint minden emberi gyengeség, eszköze az ellentétnek, amelynek közvetítésével behatol az emberi lélekbe, az emberek világába, és ott romboló munkát végez. Az emberi léleknek ez a fogyatékossága a FÉLELEM.

Most a félelemnek csak arról a formájáról fogok beszélni, amely szellemi szempontból fontos, és ez az erkölcsi gyávaság. Az erkölcsi gyávaság azt hozza magával, hogy az ember ott, ahol szólnia kellene, nem mer szólni, mert valami hátrány származnék belőle, ahol cselekednie kellene, nem mer mozdulni, ahol pedig nem kellene cselekednie, a többiektől való félelem következtében cselekszi a rosszat, a helytelent. Az ilyen apró fogyatékosságok, mint az erkölcsi gyávaság, néha a lélekre nézve nagyobb veszedelmet jelentenek, mint egy-egy nagy bűn. A nagy bűn ugyanis feltűnő. Ha a jó útra tért lélek beleesik, azt megrendíti, és sokszor nagy erőfeszítésekre képesíti az ellentét következő támadásaival szemben. A kicsiny gyengeségek, az apró bűnök azonban olyanok, mint az éjszaka, amely lassan, észrevétlenül árasztja el a vidéket, amikor pedig elárasztotta, akkor már nem lehet többé látni, és a sötétben botorkáló könnyen beleesik a szakadékba. A minősítési törvény kiválogatott titeket az emberek közül. A jó elve a lélek hasonlósága alapján összegyűjtött titeket mindenféle foglalkozási ágból. A nagy, nehéz bűnök tehát már kipusztultak a lelketek kertjéből. Ezek a bűnök hatalmas gyökereikkel kiszívják a lélek talajának erőit, dús lombjaikkal árnyat vetnek, úgyhogy a lélekben virág vagy gabona nem teremhet, mert ha ki is kel, csenevész, sápadt, korán elhanyatló növény lesz. Nálatok már a Gondviselés sok szenvedés árán kiirtotta ezeket a nagy fákat, talán már a rönköket is kiástátok a lelketek talajából, de a vékony gyökerek még ott vannak, és bármikor újból kihajthatnak és újra hatalmas fává terebélyesedhetnek. Menjünk tehát a lelketek talajában mélyebbre, keressük ki ezeket a vékony gyökereket. A lélek redőit szétvonva világító lámpásunkkal odavetítünk néhány sugarat, hogy megláthassátok, mi rejtőzik ott. Sajnos, az élet rohanó áradatában, gondjaitok, aggodalmaitok, megpróbáltatásaitok közepette gyakran nem tudtok úgy figyelni, mint most, amikor magatokba tekintetek. Nézzünk tehát bele a lelketekbe, és amit megláttok, azt a tapasztalatot hasznosítsátok tovább lépéseiteknél, és folytassátok az irtás munkáját a talaj mélyén is. Az erkölcsi gyávaság megszámlálhatatlan sok esetéből felemlítek néhány olyat, amikor — ami a leggyakoribb — a nagy hibáiból megszabadult embernek nincs bátorsága önállóan határozni; mások befolyása, mások akarata lesz úrrá jobb meggyőződése felett. Hétköznapi példát hozok fel: a kendőzés szokását. Ez a szokás nem mai keletű. Évezredek kel ezelőtt is űzték, de megfigyelhetitek, hogy amint az erkölcsi színvonal emelkedik, olyan mértékben megy ki a gyakorlatból, és ahogy az erkölcsi színvonal alásüllyed, olyan mértékben terjed, hatalmasodik és lesz úgyszólván általánossá. Egészen jelentéktelen kis dolognak látszik; azonban húzzuk csak szét a redőket, és nézzünk egy kicsit mélyebben ennek a szokásnak lelki hátterébe. Mi hozta létre ezt a szokást? Két lelki fogyatékosság eredője ez, az érzékiségé és a hiúságé. Valaki, aki fiatal korában szép és tetszetős külsővel bírt, és ezzel a másnemű emberek figyelmét lépten-nyomon magára vonta, tehát, ahogy az emberek mondják, sok szerelmi sikere volt, megszokja ezt a mámorító mákonyt, megszokja a férfinem részéről a hízelgést, a bókolást, és nem egyszer áldozatául is esik ennek a hízelgésnek. Miután így élte le azokat az éveket, amelyekben még az arc rózsái virítanak, a szem ragyog, eljönnek azok az esztendők, amikor a rózsák lehervadni készülnek, a szem meghomályosodik, a szerelmi hódolat, ami azelőtt úgyszólván napirenden volt, alábbhagy. A nő, aki ezt az életet megszokta, nem szívesen mond le erről az örömről, és hozzányúl azokhoz az eszközökhöz, amelyek újból rózsákat varázsolnak az arcára, újból ragyogóvá teszik a szemeket. Kihívóbb modort is ölt magára, amivel pótolni akarja az ifjúság fürgeségét és üdeséget. Ezt látja a másik, hozzá hasonló nő. Nem akar elmaradni mögötte, ugyanazt cselekszi. Ugyanígy a harmadik és a többi. Az általános erkölcsi hanyatlás korszakában, mint a mostani időkben is, a hullámvölgyben, végül olyan általános szokássá válik, hogy az emberek észre sem veszik, hogy a kendőzés nem természetes dolog, sőt kötelezőnek tartják magukra nézve. Most következik az én példám. Egy fiatal leány, aki jó, házias nevelésben részesült, őszinteség, tisztaság, becsületesség és igazság él a lelkében, amint felnövekedik, belekerül egy ilyen társaságba. Arca szép, külseje kellemes, az ifjúság bája ömlik el rajta. Bekerül az úgynevezett „társaságba.” Mindjárt az első percekben bizonyos feszélyezettséggel veszi észre, hogy ő az egyetlen, aki a maga természetes arcával jelent meg. Otttartózkodása későbbi idejében kezdi észrevenni, mintha a festett arcokon egy-egy gúnyos mosoly suhanna át,, amikor őt, az ártatlant szemlélik. Egy-egy finoman elhelyezett célzásban mintha éles tőr villanna meg. Kezdi magát kínosan érezni. Amikor hazamegy, nagyon vegyes érzéseket visz magával. Áll a tükre előtt, és bár már ezerszer megmondta neki a tükre, hogy szép és hibátlan külsejű, hogy arcának rózsái valódiak, mégis bántja őt az a lekicsinylés, amellyel az úgynevezett társaságban találkozott. A következő alkalommal már valóságos vesszőfutás a társaságban való megjelenése, és dúlt lélekkel tér haza. A női lelkek jobban megértik azt, hogy kicsinységek is milyen mélyen felkavarják a női lélekben lévő finomabb rezgésű érzéseket. Egészen jelentéktelennek látszó kicsiny dolgok, elejtett szavak
mélyen vágnak bele a női lélekbe, amelyeket egy férfi talán
észre sem venne.
A mi leánykánk, amikor újból a társaságba indul, még egyszer
megáll a tükör előtt, azután eszébe jutnak azok a megpróbáltatások, amelyek rá várnak, de mennie kell, mert ez a szokás, ezt
így követeli tőle a társadalmi illem. Megriad, félelmében az
ecsethez nyúl és az első bizonytalan kísérleteket elvégzi az
arcán, és úgy jelenik meg a társaságban.
Egyszerre megváltozik a hangulat. Mint valami kedves új jövevényt tárt karokkal fogadják. Immár magukhoz hasonlónak
tekintik; igen, most már tudja, hogy mit diktál az illem, most
lett valódi nagyvilági nővé. Kedveskednek, hízelegnek neki, és
ő szívesen elfelejti az előző alkalmak kegyetlen vesszőfutását,
s kezdi magát köztük jól érezni, kezd belemelegedni.
A következő alkalommal már szívesen megy a társaságba, még
jobban beszennyezve az arcát, és nemsokára már ő tesz kellemetlen megjegyzést az esetleg újból betévedt ártatlan leányra.
Íme már eszközévé vált annak a hatalomnak, amely rossz néven veszi az ártatlanságot, az őszinteségei, és már ő is siet belevonni ebbe az ártó fluidba azt, aki még nem beletartozó.
A dolog itt még nem áll meg. Az úgynevezett társaság, amelynek tagjai hit nélkül szűkölködnek, amelynek tagjai a ma örömének és gyönyörének élnek, — az úgynevezett társaság,
amely mosolyog Isten nevének hallatára, a drága időt léha és
értéktelen szórakozásokra pazarolja el, azt a drága időt, amelynek minden percét azért adta Isten, hogy abban a percben is
értéket szerezzen magának a lélek.
Még ez sem minden. Az ilyen értéktelen, léha fluidban megterem a bűn; mert hamarosan jön a flört, a flört után a félrelépés,
— és a mi leánykánk, aki eleinte nem mert ellenállni a szokásnak, a társaság nyomásának, már elfelejtette azt az időt, sőt bizonyos szégyenérzettel gondol vissza arra az időre, amikor
még tapasztalatlan volt.
Mire megöregszik, már olyan színekkel jelenik meg az utcán,
hogy az igaz ember visszatetszéssel fordul el tőle. Eddig az
emberi része a dolognak. Nézzük most a lelki részét. Hol van
itt tulajdonképpen a hiba és mi itt a bűn? Térjünk még egyszer
vissza oda, amikor még ártatlan, amikor még először jelent
meg, amikor még tűszúrásokat kell elviselnie. A lelkiismeret
szava tiltakozott a kendőzés ellen, ő azonban elhallgattatta, és
amikor elhallgattatta, Isten szavát hallgattatta el, mert a lelkiismeret szava Isten szava. Amikor arcának rózsáit befödte a
kölcsönvett színekkel, olyasmit tett valósággá, ami nincs. A
nincs a sátáné, a van az Istené. A leány uralkodóvá tette a
nincset, és elnyomta a vant, amit Isten adott, tehát uralmat
biztosított az ellentét akaratának Isten akaratával szemben
olyan területen, amelyen az ellentét dolgozni kívánt.
Művének első eredménye az, hogy elvesztette a megkülönböztetni tudást a helyes és helytelen, az igaz és igaztalan, a jó és
rossz közt, és miután ezt elvesztette, miután a lelkében meggyengült az erkölcsi érzék, könnyű volt a további lefelé való
haladás. Csak az első lépés nehéz, a következő lépéseknél már
segítik őt azok, akik a lejtőn lefelé haladnak.
Íme, egy ilyen szokás milyen csatornát nyit az ellentétnek,
hogy az emberi világba öntse a maga mérgét és mételyező fluidját! Pedig ha ellenállna a „társaság” nyomásának, ha öntudatosan kitartana a tisztaság mellett, akkor talán olyanok, akiknek
a lelkiismerete még nem hallgatott el, egészen felfigyelnének
reá, kezdenék megbecsülni a szilárdságát, és talán egy következő alkalommal már ketten-hárman jelennének meg tiszta
arccal, és így abban a megromlott fluidban tisztulási folyamatot
indítana meg. Vagy ha hátat fordítana annak a társaságnak,
tekintet nélkül a társadalmi szokásokra, és olyanokkal társalogna, akik a tisztaságnak, igazságnak, őszinteségnek elveit hordják a lelkükben, ezzel megkímélné az életét a lesüllyedéstől és a beszennyeződéstől, tisztességgel betöltené a hivatását, és
amikor lezárja az életét, mint megizmosodott, tettre kész szellem állna itt, nem pedig beszennyezett ruhában, legyengülten,
szánalomra méltó külsővel, betegen, nyomorultan.
*
Áttérek egy másik példára. Azt szoktátok mondani, hogy manapság nagy a korrupció. Ez is természetes velejárója annak,
hogy az emberiség ma erkölcsi hullámvölgyben van.
Vegyünk példának egy nagy iparvállalatot, amelyben néhányszáz tisztviselő és sokezer munkás dolgozik. Minden ilyen emberi alakulatnak megvan a maga határozott, kitűzött célja.
Természetesen az anyagi cél az, hogy a pénzükkel érdekeltek a
pénzükből minél nagyobb hasznot húzhassanak. Ennél fogva
nagy összegek folynak be és mennek ki. A pénz forog, az emberek ezrei dolgoznak. Ki-ki végzi a maga kiszabott részmunkáját, és ha minden úgy megy, ahogyan azt az előre megrögzített szabályok biztosítani vannak hívatva, akkor zökkenő nélkül
elvégzi ez a nagy szervezet a maga feladatát, és akik benne
érdekelve vannak — ahogy az emberek mondják — megtalálják a számításukat.
Vegyünk most a sok közül egy kis tisztviselőt, akinek nincs
beleszólása a dolgok irányításába, aki éppen csak annyit végez,
hogy a kiadási és a bevételi tételeket feljegyzi. Becsületes ember, gondosan ellátja a maga feladatát, igyekszik mindent szorgalmasan és a legjobban elvégezni.
Egy idő óta azt kezdi észrevenni, hogy bizonyos rovaton sokkal
több pénz folyik ki, mint annak előtte, holott annak semmi reális indokolása nincs. Kutatni kezdi az okot, amennyire azt az ő
szűk hatásköre megengedi. Egyszerre megdöbbenve jön rá,
hogy a közös célt szolgáló összegekből egy részt az egyik főbb
vezető tisztviselő, vagy talán többen a maguk céljára fordítanak
hamis adatok érvényesítésével.
Álmatlan éjszakái vannak. Mit tegyen? Az a valaki, aki ebben
bűnösnek látszik, az ő főnöke, akitől retteg nemcsak ő, hanem
mind, akik alája tartoznak, mert szigorú és könyörtelen, egykettőre kidobálja az állásból azokat, akik nem az ő kedve szerint járnak el, és ha ő mozogni kezd, akkor ő, az asszony és a
gyermekek kenyér nélkül maradnak. Mit tegyen?
Néhány álmatlan éjszaka után végül oda köt ki, hogy hiszen ez
végre is nem az ő dolga, tegyenek a nagyobb urak, amit akarnak. Ő könyvel tovább szorgalmasan. A csalás azonban mindig
vakmerőbb és nagyobb szabású, és a főnöke kezdi észrevenni,
hogy ez az ő alárendeltje sejt valamit. Megragad tehát egy alkalmat, és ennek az alárendeltjének egészen szokatlan nyájassággal egy kisebb összeget utal ki. A mi emberünk az első pillanatra megdöbben, de a pénz láttára örül, mert az asszonynak
otthon éppen súlyos gondjai vannak, a gyermekeket ruházni
kell, a pénz a lehető legjobbkor jön... De vajon...? Eh, hiszen
nem mondták meg, hogy miért adják! Elfogadja a pénzt. Ezzel
azután hallgatólag bűntárssá lett. A csalás mindig nagyobb méretet ölt, az ő részesedése is mindig nagyobb. Lelkiismerete
már nem olyan hangos, és már célzást is mer tenni a goromba
főnöknek, hogy pénzre van szüksége. Az pedig nagyon szívesen és bőkezűen honorálja az ő hallgatását. Már ő is megengedheti magának azt a fényűzést, hogy néha-néha megjelenhessék mulatóhelyeken, már a gyermekét úgy ruházza és úgy járatja, mint a gazdag emberek, és így tovább. Ezentúl már szemérmetlenül megköveteli a maga részét, amiért tud a visszaélésekről.
Múlnak az évek. Egyszer csak kiderül a visszaélés. A nagy
csalók elmenekülnek, ő pedig börtönbe kerül, vagy egy golyóval tesz pontot elrontott élete végére.
A szépirodalomban többször feldolgozták egyes írók azt az
eszmét, hogy valakinek, aki nagyon sóvárog valami földi jó
után, e sóvárgásának hatása alatt egyszerre megjelenik az ördög, és megígéri neki, hogy megadja, amire vágyik, de a szíve
vérével kell a szerződést aláírnia, hogy halála után a lelkét odaadja az ördögnek.

Ebben a szimbólumban a lehető legjobban és a legtisztábban
jelenik meg ez a folyamat, amelyről most beszéltem. Amikor a
szegény ember a lelkiismeretét az ördög sugallatára legázolja,
ebben a sugalmazásban maga az ördög, maga az ellentét jelent
meg előtte, és az ő szíve vére nem más, mint a lelkiismeret
szava, amelyet ő megölt, és amelynek a vérével írta alá a szerződést. Ennek ellenében a jólétet, a gondtalanságot, a világi
javakat megadja neki az ellentét fejedelme. A végén aztán
csakugyan jön a sátán, és elviszi a lelket a kárhozat, a gyötrelem, a szenvedés, a jóvátehetetlen és örökkévalóságnak tetsző
gyötrelmek helyére.
A balga ember annak idején azt hitte, hogy becsapta az ördögöt, mert nem hisz a halál utáni életben. Úgy gondolkodik,
hogy a halállal úgyis vége van mindennek, tehát az ördög tulajdonképpen semmiért adja neki ezeket a javakat. Az ördög
azonban tudja, hogy csak azután következik az igazi élet, és az
az igazi érték, amit ő csalt el azokért a talmi értékekért, amelyeket a földi embernek juttatott, hogy az élet örömeit megvásárolhassa magának.
Még egy példát mondok, amelyben szintén a félelem, az erkölcsi gyávaság készíti meg a romlás útját. A fiatalasszony fülébe
a csábító hízelgő és kedves szavakat suttog. A hízelgés jólesik,
de a lelkiismeret rögtön megszólal. A csábító továbbfolytatja
művét, mindig vakmerőbb lesz, míg végre megcsókolja az áldozatul kiszemeltet. A lelkiismeret szava hatalmasan szólal
meg, úgyhogy az asszony egy pillanatra úgy érzi, hogy talán
egy csattanós visszautasítást kellene alkalmaznia, — ami helyes is lenne, mert hiszen az ilyen tolakodásnak ez az egyetlen
gyógyszere. Nem mer azonban, s ezzel a kezdeményező pillanatot elszalasztottá. A felébredő tisztátalan érzések elborítják
világos ítélőképességét, és megtörténik a baj, amely egész életére romlást jelent. A bűnös viszony alatt az állandó rettegés az
életnek és a léleknek teljes elgyötrését vonja maga után, az élet
bevégzése után pedig szennyes öltözetében szégyenkezve jelenik meg az igazság tükre előtt.
Mindezeket a katasztrófákat az erkölcsi bátorság segítségül
hívásával el lehetett volna kerülni. Hiszen valamennyinek le
kellett előbb győznie a lelkiismeret szavát, mert csak annak
legyőzése árán tudott az erkölcsi gyávaság, és ezen keresztül az
ellentét szelleme diadalmat venni a lelkén.
Nemcsak a lelkiismeret van azonban az ember segítségére, hanem más tényezők is, hogy el ne bukjék, p. o. a tiszta természeti erők. Itt van páldául az az eset, amikor a serdülő fiút rá akarják venni pajtásai a dohányzásra. Gúnyolódva nógatják, hogy
ne legyen annyira gyerek, hiszen ők már „felnőttek”, tehát
kezdjen el dohányozni. A gyermek eleinte védekezik, hogy
hiszen tiltva van, de a pajtásai gúnyolják, csúfolják, bántalmazzák, s ha nem enged, akkor lenézik, mint éretlen gyermeket.
Ezt már nem bírja el az emberi hiúsága, hogy őt lenézzék, és
titokban elkezd áldozni ennek a tiltott élvezetnek. Az „élvezet”
ugyan siralmasan üt ki, mert keserűnek találja, főfájással és
émelygéssel jár együtt a kísérlet; ime a tiszta természeti erők, a
kegyelem ajándékozta romlatlan erők maguk is tiltakoznak a
természetellenes és helytelen dolgok ellen! Hiszen az állatok,
amelyek tiszta természeti erőkbe vannak öltöztetve, nem dohányoznak és nem élnek bódító szerekkel!
Ez után a kezdet után következik, hogy titokban elviszik éjjeli
mulatóhelyekre, mert ő már „felnőtt.” Már nem mer ellenszegülni, bár a lekiismerete még halkan tiltakozik. Később már
részt vesz meg nem engedett tivornyákon, megfetreng hitvány
bűnökben, míg egészen elhallgat a lelkiismeret szava, és már ő
az, aki másokat segít belehúzni ebbe a mocsárba.
Pedig ha ellenáll, akkor másoknak is erőt nyújt, akik hasonló
félelemmel küzdenek, s a maga életét is tisztán megtarthatja és
betöltheti azt a hivatást, amire testet, életet kapott. Nem rontja
meg a testét-lelkét, idegrendszerét, erkölcsi ítélőképességét, és
egyenes úton halad végig azon a pályán, amelyet neki a Gondviselés és az ő őrszelleme kitűzött.
És mindez csak azért nem lett Így, mert nem volt bátorsága
elviselni a barátai lenézését és lekicsinylését, nem volt bátorsága igaznak maradni. Ez a kicsiny dolog egész életére kiható
katasztrofális eredményeket hozott.
Óva intünk titeket attól, hogy a világ önző és oktalan szokásaival, a világgal valami közötök legyen. Ha már a minősítési
törvény kiválogatott titeket a mi örömünkre e világból, tartsatok össze, becsüljétek meg és szeressétek egymást! Szeressétek
egymásban azt a jóra való törekvést, az igazságnak azt a szeretését, amely titeket ide összevezérelt. Ne érdekeljen titeket az,
hogy „mit mondanak az emberek”, mert az emberek beszéde „csak szellő, amely elrepül, és a kősziklának nem
árt”. Hogy az emberek — akik nem tudják, honnan jöttek, hová mennek, sőt még azt sem tudják a szánalomra méltók, hogy
egy Istenük, Atyjuk van a mennyben, aki őket szemléli, — mit
mondanak, az igazán közömbös lehet rátok nézve, akik szellemekké akartok lenni.
*
Most forduljunk a világosság felé, és beszéljünk az erkölcsi
bátorságról, és olyanokról, akik az erkölcsi bátorságnak hathatós jeleit hagyták vissza a világban.
Ezt megelőzőleg azonban egy hosszabb kitérést kell tennem.
Isten az ő magasabb világaiból folyton árasztja az emberekre a
tiszta erőket, az emberek azonban mindent, ami hatáskörükbe
jut, megrontanak, beszennyeznek, úgyhogy ha a kegyelem nem
sugározna állandóan rájuk, ha tiszta erők nem újítanák fel minden percben és minden pillanatban az emberek életét, akkor
egészen rövid idő alatt meg kellene semmisülniük abban a
romlásban, abban a szennyben, amelyet állandóan termelnek.
Az ember beszívja a tiszta, üdítő levegőt és kileheli a mérges
gázokat. Ha a testét megmártja a kristálytiszta vízben, beszenynyezi. Az illatos gyümölcsöt elfogyasztja, és sárrá és szennyé
változtatja. Amikor a teste összeroskad, porrá, hamuvá és rothadássá lesz minden, amit mint eledelt magához vett.
Ugyanígy van az ember a szellemi dolgokkal is. A mi Urunk
tanítását, a tiszta szeretet és a kegyelem ajándékát átalakította az ember inkvizícióvá. Hallatlan és sátánian kieszelt
gyötrelmekkel pusztítottak el embereket Annak nevében,
Aki azl mondta: ,,Ha valaki arcul üt jobbról, tartsd oda a bal
orcádat is”; Annak nevében, aki azt mondta: „Áldjátok azokat,
akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik titeket bántalmaznak.” Ennek az igazságnak nevében gyilkolták, és gyötörlek halálra az
embereket. Rikító példája annak, hogy mivé válik az ember
kezében a legtisztább mennyei igazság is.
Mózes, az Isten embere nemcsak az igazság törvényét hozta el,
de annak a nomád és vad népnek társadalmi törvényeket is
adott, hogy egymással békességben és jólétben élhessenek. És
mi lett belőle? Nyűgök és bilincsek láncolata, amelyekre jól
mondta az Úr, hogy: „A szúnyogot megszűritek, de a tevét elnyelitek”. Azok, akik Mózes székében ültek, másnál a szúnyog
nagyságú hibát óriásivá fújták fel, de elnyelték a tevét, azaz a
maguk óriási bűneit és visszaéléseit látatlanná tették, s felhizlalták önmagukat mindennel, amit csak a törvények álnok
magyarázata által maguknak megszerezhettek.
Kelet csillaga, Buddha az ő Nirvána-tanával rá akarta nevelni
az embereket arra, hogy a földön kúszó féreg életét is kíméljék
meg, hogy eljuthassanak a vágytalanság állapotába. Meg akarta
gyorsítani híveinek erkölcsi haladását. A vágytalanság állapota
az, amelyben az embert a szenvedélyek többé nem kergetik,
amikor békessége van Istennel. Utódai a szörnyű kasztrendszert csináltak tanításaiból, és ezzel még jobban megkötötték a
haladást.
És így van ez az élet minden vonatkozásában. Ahogyan a szeretetből gyűlöletet, emberkínzást, máglyát csináltak, úgy csináltak az igazságból jogot, a jogból törvényeket, a törvényekből végtelen kanyargó alagút-rendszereket építettek ki az emberi életben, amelyben az egyszerű, de igaz ember könnyen
eltéved és elvész, míg a bűnös szakértő a rendszerek hézagain
kibújik és megszabadul.
Így vannak az emberek az örök Szép ajándékával: a művészettel is. Ihletett lelkeken keresztül alásugárzik magasabb szférák
csodás világa, a vonalak, színek, hangok harmóniája. Az emberek pedig divatos rendszereket csinálnak a művészetből is, kinevezik széppé, ami torz, s kultuszt teremtenek a nuditásnak, s
ahelyett, hogy magasabb világok felé irányítanák a lelket, az
alantas szenvedélyeket fűtik ezzel a művészetnek nevezett elfajulással.
*
Hogy ezeket a béklyókat lerázhassa az emberiség, Isten időnként megvilágosodott szellemeket küld a földre, hogy áldozatos
lélekkel szembeszálljanak a megromlott és elferdült közszokással, s ezekben a ferdeségekben megbújt sátáni elvvel. Mindazok ugyanis, akik akár a tudományban, akár a bölcseletben,
akár a művészetben, akár a közéletben, mint reformátorok lépnek fel, csak szenvedésre számíthatnak, s míg eredményt érhetnek el, bizony sokat kell szenvedniük.
A tudomány is mennyei ajándék, amely arra való, hogy segítségével az emberiség emberibb életet éljen. Gondoljatok csak
arra, hogy egyes feltalálókat milyen gúnykacajjal fogadtak,
amikor találmányaikkal a világ elé léptek! Később pedig, sírhantjaik felett egészen részvétlenül élvezte mindenki azoknak
az ismereteknek áldásait, amelyeket ezek a megvilágosodott
lelkek hoztak a világnak.
Az ilyen élethez bizony erkölcsi bátorság kellett! Tudjátok,
milyen üldöztetésben volt része annak, aki elsőnek mert holttestet boncolni, hogy a babonás elképzeléseken alapuló orvosi
tudományt a valóságos igazság alapjaira fektesse. És sokan
voltak ilyenek, akikre én nem akarok bővebben kiterjeszkedni,
hiszen egyes példákat csak futtában említek fel, hogy az erkölcsi bátorságról egy-egy mintát mutassak be. Ott voltak a hit
vértanúi, a mártírok, akik a megismert igazságért, Urukért az
életüket áldozták fel, akik az arénákban a vadállatok karmai
közt pusztultak el és a cézárok kéj-kertjeiben mint élő fáklyák
égtek el.
Az élő fáklyák azonban nemcsak ott a kéjkertekben világítottak
a tobzódó és tivornyázó gonosz embereknek, hanem évezredeken át világítanak itt, ebben a világban, ahol felfigyelnek azokra, akik ekkora erkölcsi bátorsággal léptek a föld porondjára,
mert ez az erkölcsi bátorság az, amit szereiéinek nevez a magasabb világ, mert. szeretetből hozták ezt az áldozatot az emberekért, az igazságért és Azért, akinek a nevéért, és aki iránt való
szeretetből feláldozták magukat.
*
Az erkölcsi bátorságnak, mint a többi összes ragyogó isteni
tulajdonságoknak összfoglalata a mi Urunk, a Jézus Krisztus.
Életével az egész világgal szállt szembe, s igazságával nemcsak
a föld hatalmasainak béklyóit törte össze, de az ellentét fejedelmének is odadobta a kesztyűt.
Nézzétek meg, ahogyan ő viselkedik egyes adott esetekben.
Mert nem szeretném, ha az erkölcsi bátorság fogalmát összetévesztenétek a merészséggel, a vakmerőséggel, a hősiességgel,
vagy más efféle fogalmakkal. Az erkölcsi bátorság merőben
más. Az erkölcsi bátorság nem áll ki, nem hallatja szavát, hanem áldoz. Az erkölcsi bátorságot ugyanis sohasem lehet anélkül gyakorolni, hogy a lélek valamit magából fel ne áldozzon.
Amikor a mi Urunk ott állt a helytartó előtt, Pilátus azt kérdezte tőle, hogy „Király vagy-e?”. A mi Urunk így felelt: „Te
mondod, hogy én király vagyok, de az én országom nem e világból való”. Tudta, hogy a vád ezen a ponton fordul meg,
ezáltal válik jogossá, vagy jogtalanná a halálos ítélet. Ezzel a
válaszával szabad kezet adott arra, hogy emberi jog szerint őt
halálra ítéljék, de örök példát adott az embernek, amikor utána
tette, hogy; „az én országom nem e világból való”. Tudta,
hogy végzete meg van pecsételve, mégis példát adott az emberiségnek azzal, hogy mentő megjegyzésül utána tette, hogy az ő
országa onnan felülről való, tehát ő nem a császár ellen lázít.
Örök példát mutatott arra, hogy az ember ne legyen kihívó,
hanem egyszerűen, szerényen mondja meg az igazságot akkor
is, ha az rá nézve veszedelmekkel jár, s ne hallgassa el azt se,
ami mentségére szolgál.
Az erkölcsi bátorság tehát korántsem vakmerőség, hanem
tiszteletadás az igazságnak, mint legnagyobb hatalomnak.
Különben az Úr életének drámája az összes típusokat felöleli.
Pilátus, aki erőtlen mentési kísérleteivel az olvasó szemében
rokonszenvet kelt, az erkölcsi gyávaság prototípusa. Mert ő,
aki a távoli provincián az egyedüli úr, aki mögött cohorsok s
légiók vártak egyetlen intésre, aki egyetlen intésével szétszórhatta volna az ott összegyűlt, kiáltozó tömeget, amikor az a
tömeg azt kiabálja, hogy: „ha ezt védelmezed, aki királynak
mondja magát, akkor nem vagy barátja a császárnak". Az árnyék egyszerre felmagasodott Pilátus előtt, és aki világi értelemben hatalmasság volt, megrettent, hogy el találja veszíteni
előnyös pozícióját, és inkább ahhoz a szegényes formához
nyúlt, hogy ő mossa kezeit, mint aki nem bűnös az ártatlan vérében, de azért félelemből parancsot adott az ártatlan kivégzésére.
Amikor a Getsemané kertjében Júdás álnokul megcsókolja az
Urat, Ő — tudván az árulónak minden gondolatát — így szól:
„Barátom, csókkal árulod-e el az ember Fiát?" Az erkölcsi
bátorság nem vitáz, nem felesel, nem áll ki, az erkölcsi bátorság szerény, de szilárd, mint a szikla.
Péter, a szikla, bátor volt és vitéz, mert hiszen a főpap szolgáját
megvágta kardjával, amikor azonban azon a szörnyű éjszakán
az udvaron a tűz mellett melengette a kezét, háromszor tagadta
meg, hogy ő csak ismerte is az Urat, és esküvel erősítette meg,
mondván: „nem ismerem ezt az embert". Íme, a sziklaszilárd
jellem, akire anyaszentegyházát építette az Úr, ha az árny eléje
áll és felmagaslik előtte, félénkké válik, és bár nem szűkölködött erkölcsi bátorság nélkül, azokban a szörnyű pillanatokban
ő is megrettent a halál árnyékától. Benne az örök embert mutatta be az Úr, hogy senki, aki mégolyan erősnek és sziklaszilárdnak hiszi is magát, és aki — mint Péter volt — valóban olyan is, soha ne merjen fogadkozni, mert az ember csak
ember, és az ellentét hatalma óriási itt ezen a földön. Az ellentét hatalmát ne hívja ki maga ellen az ember, akit anya szült.
Az ellentét hatalmával csak egyetlenegy küzdött meg, de Az is
áldozatul adta emberi életét, testét, hogy az ő példája örök
időkre világítson embereknek és szellemeknek, a földnek és a
szféráknak, hogy az ő világossága beragyogjon minden lelket,
hogy az ő áldozata megerősítsen mindenkit és megtöltsön mindenkit erkölcsi bátorsággal.
Telítse meg erővel a ti lelketeket is, embertestvéreim. Kérlek
titeket arra, hogy készítsétek el a szíveteket a hátralévő rövid
időben, hogy az ő megszületésének emlékünnepére kitisztuljon abból minden, ami földi, minden, ami alantas, hogy Ő megszülethessek a ti szívetekben is; és ha már megszületett, növekedhessek, hogy éljen bennetek nem a gyarló ember, hanem az
Istenért, az Isten igazságáért minden áldozatra mindenkor kész
Krisztus."

                       Az utolsó óra munkásaihoz III.