ISTENNEK TÉKOZLÓ FIAI

Egy dolgot el kell fogadnunk: képtelenek vagyunk megváltoztatni a saját természetünket.
Be kell ismernünk, hogy önmagunktól tehetetlenek vagyunk, porszemek vagyunk csupán a szélben.
Mégis, bármilyen mélyen is vagyunk, a kegyelem mindannyiunk számára elérhető.

Isten kegyelme.
Ezt a csodálatos és felfoghatatlan erőt, ami Isten végtelen szeretetéből sugárzik, akkor tudjuk elfogadni, ha engedelmessé válunk Teremtőnk felé.

Ez az első lépcsőfok, mert első bűnünk az ENGEDETLENSÉG volt.

Isten minden teremtményét csodálatosnak teremtette, mivel minden, ami Őbelőle fakad a természetéből adódóan „tökéletes” a teremtése pillanatában.

Mindent megkaptunk Tőle, mert mindent nekünk akart adni.

A szabad akaratot, mint legnagyobb ajándékot adományozta, ami nélkül nem is ébredhetnénk rá, hogy kik is vagyunk, s ez által ki is Ő.

Korlátlan szabadságot adott, mindent, amivel Ő is rendelkezik.

Nem láncolt magához, gyermekeiként eldönthettük (eldönthetjük), hogy mit teszünk a tőle kapott kinccsel.

Erőt, hatalmat kaptunk, a SZERETET Istene gyermekeiként.
Ahogy Jézus a Krisztus mondta: az Atya és én egyek vagyunk, úgy voltunk mi is egyek Vele.
 
 Egy idő után azonban erőnk tudatában nagynak éreztük magukat és nem éreztük szükségességét az engedelmességnek. Ahogy a gőgünk növekedett, egyre inkább torzultak az érzéseink.
„És monda az ifjabbik az ő atyjának: Atyám, add ki a vagyonból rám eső részt!”  Lukács 15,12

Elkezdtünk távolodni Istentől, s mikor ez a távolság elért egy határt, a köteléket elszakítottuk.

„Nem sok nap mulva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözék; és ott eltékozlá vagyonát, mivelhogy dobzódva élt.” Lukács 15,13

Ez volt a bukásunk pillanata.

A Szentírás ezt ábrázolja csodálatosan a tiltott gyümölcs leszakításával. A gőg, mint kígyó jelenik meg, ami a szellemet a saját maga felmagasztalásra sarkalja, a tiltott gyümölcsöt, mint a hatalom és erő, önmagunknak tulajdonított voltát jelképezi. A férfi és nő szimbólumba, most nem megyek bele, annak egy jóval terjedelmesebb és önállóbb rész szükségeltetik.

„Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.”  Mózes I. 3,5

Voltak testvéreink, akik nem így tettek az Atyai adományokkal és megmaradtak a szent kötelékben.
Ők megmaradtak Istenben. Otthon maradtak az Atyai hajlékban.

„Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd!” Lukács15,31

Eltékozolva a vagyonunkat, megalkottuk a kárhozat és halál törvényét saját magunknak.
Isten a szeretetéből fakadóan ezért adta a kegyelmet, hogy el ne vesszünk saját önteltségünk által.

„Melyik ember az közületek, a kinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilenczvenkilenczet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt?” Lukács 15,4

Így amely szellem ráébred csak egy kicsiny igazságra is, visszatérésre hívja azt az Atya.
A szenvedések tengerében, amikor a lélekben vágy ébred a szabadulásra, alkalmat kap időről-időre, a megtérésre, a kegyelem elfogadására.

„Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni.” Lukács 15,14

A sok szenvedés és fájdalom, engedelmességre ösztönözi a lelket a nálánál hatalmasabb felé.
Ez szépen látszik, ha visszatekintünk az emberiség múltjára, a különböző fejlődési korszakokra.

Mikor a természet erőit nevekkel látták el, bálványként kezdték el tisztelni őket. Ebből fakadt a sokistenhit is. Isteneknek nevezték a különböző, általuk nem befolyásolható jelenségeket.

„Akkor elmenvén, hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához; és az elküldé őt az ő mezeire disznókat legeltetni.” Lukács 15,15

A mai korban a fejlődött lélek, amint egy kis hatalmat kap, megtagadja az Istent.
Független akar lenni, a saját dicsőségéért cselekszik.
Pontosan úgy, mint elbukásánál.

Az emberek azon része, aki hisz Istenben és belátja, hogy a jelenlegi állapota a saját bűnei produktuma, mégis kárpótlást vár az Atyától.

Kárpótlást, mert szenvedve tanulja megismerni Teremtőét.

Értelmük felfogja és szellemük érzi a nyomorult, nyomasztó állapotukat.
Szabadulni akarnak ebből a helyzetből.

„Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!” Lukács 15,17-19

A szorult helyzet (  „És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, a mit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki.” Lukács 15,16) felébreszti a vágyat a szabadulásra, de még nem Ismeri fel Isten csodáját.

Érzi, hogy a földön kínlódik, de még nem érzi a valódi Igazságot: a SZERETETET.

Elbukása következményét érzi, az igazi csodát a teremtése kezdetét még nem.

Nem látja még a fejlődés útját felfelé, nem érzi az örökkévalóságot, nem hatja át az Igazság, hogy az Atyai hajlékban nincsenek béresek.

Istenképe még torz, nem tudja elképzelni, hogy bűneiről emlékezés nem lészen.

„  Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira!” Lukács 15,22

Nekünk is rá kell ébrednünk, hogy mi voltunk a hibásak, mint a tékozló fiúnak.

Ha lélekben valóban átérezzük, hogy mi fordultunk el Tőle, felébred az igazságérzetünk és ítélőképességünk fejlődésével meg tudjuk lassan ítélni, hogy egyetlen jó van, egyetlen módon cselekedhetünk jót: ha azt tesszük, amit a Szeretet Istene kíván tőlünk.

Amint felé fordítjuk az arcunk, érezni kezdjük Atyánk végtelen szeretetét és kegyelmét.
Egyre erősödik lelkünkben az érzés a kegyelem ereje által, egyre többre vagyunk képesek, egyre sűrűbben tud átszőni e csodálatos energia.

Mikor már megérezzük teljes lelkünkkel Isten akaratát, már nem keressük a kárpótlást.
Egy porszemnyi rész a Szeretetből, amit őszintén, kitárt lélekkel, igaz érzésekkel szívunk magunkba, feledtet minden gyötrelmet, fájdalmat.

AHHOZ, HOGY ILYEN BEFOGADÓAK LEGYÜNK SOKAT KELL SZENVEDNÜNK.
A SZENVEDÉS EZT SZOLGÁLJA. MUNKÁLJA A LELKET AZ EL ÉS BEFOGADÁSRA.
MEGSEMMISÍTI A BENNNÜNK LÉVŐ ÉS MINKET SZOROSAN ÁTSZÖVŐ BŰNT ÉS ELVEZET VALÓDI ÖNMAGUNKHOZ.

Nem az Isteni érzés szenvedtet, hanem a vágy és sóvárgás felé, ami szakítani akar az emberi természettel.
Akik megérzik ezt lélekben, azok bármilyen világi kincseket is kapnak, nem telhetnek be velük.
Isten érzése nélkül ürességet éreznek magukban.

Ezért kell lélekben imádni Istent, mert ésszel és értelemmel kutatva utána soha nem tapasztaljuk meg e csodát.

Amíg ésszel keressük az Atyát, addig még e világ igazságait követjük és keresztre feszítjük Krisztust.

Sajnos az elfordulásunk következményeként, az emberi természetünkből fakadóan, csak a Golgotán keresztül értjük meg Isten Igazságait.
 A szenvedés hámozza le szemünkről a bűn vastag, sötét hályogát.

Ha megértjük, hogy cselekedeteinkkel jóvá tudjuk (és kell ) tenni azokat a tetteinket, amik Krisztust a keresztre feszítették, és így is cselekszünk, akkor mondhatjuk azt: Istenben élünk.

„Bűneink bocsánata” nincs szenvedés nélkül, mert amíg nem szenvedünk e torz és szennyes világban, addig a világ igazságai vannak bennünk.
Ha jól érzem magam ebben a talmi, gonosz, önző, Istentelen világban, addig nem ismerem az Isteni Igazságot.
A tékozló fiú mindent megkap, mikor belátva vétkét visszatér az Atyai hajlékba.
Így kapunk meg mi is mindent.

Miért nem tesszük akkor ezt?

Mert egy kis darab az Igazságból, máris felébreszti bennünk a gőgöt, hogy birtoklunk valamit és máris a saját dicsőségünket helyezzük előre.

Pedig aki Istennek akar szolgálni, annak a feladata, hogy másokkal tegyen jót, önmagát háttérbe szorítva.

Ha nem tudunk megbocsátani másoknak, nem tudjuk elnézni mások tévelygéseit, addig csak az ellentét hangját halljuk a fülünkbe, ami így suttog: te jó vagy és tudod az igazat, ők nem értenek semmit, hagyd őket.

Éreznünk kell, hogy semmi sem a miénk.

Az adott pillanat Igazsága, csak egy töredéke a teljesnek.

A fejlődés folyamatos.

Alázat nélkül nem tud a lelkünk fejlődni, mert a megérzett Igazságrészt helyezi a legmagasabbra, attól nem tágít, leragad.

„Lelket ki ne oltsátok! A prófétai beszédet meg ne vessétek! Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! Mindenfajta rossztól óvakodjatok! „ I.Tesszaloniki 5,19-22

Eszközzé lenni. Az ember és a még tévelygő ember között.
Ez a cél azok számára, akiket már felébresztettek.

És kik ezek?

Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak!

Az elhívottak lelke már érett lenne a feladatra, ha nem így lenne, akkor nem hívták volna őket el. Istenben nincs semmi hiábavalóság!

Ők szolgálnak is, meg nem is. A gőgjük még túl nagy, így nem tudnak engedelmesek lenni lélekben, nem adják át magukat Istennek.
Lehet, hogy azt hiszik, nagy dolgokat tesznek Istenben, emberi szemmel nézve lehet, hogy így is van.

Isten azonban a lelket, a szívet vizsgálja. Így kirekesztetnek majd a kapun kívülre.
Hiába mondják majd, hogy  : Uram! Uram! Hát nem a Te nevedben cselekedtünk?
A válasz ez lesz: ” És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” Máté 7,23

A választottak számára is nagy a kísértés ereje, minél mélyebben érzik Isten Igazságát, minél feljebb hatolnak Isten felé, annál nagyobb erővel érzik az ellentét erejét is.

Ezért a legfontosabb, hogy semmit se akarjunk önmagunktól cselekedni, várjuk meg, hogy az Atya miként rendelkezik felettünk.

Ne akarjunk minden áron tanítani, hirdetni az Igét.

Istennek erre semmi szüksége!

Akiket kiválaszt, azokat elhívja, megigazítja és Igéjét a szájukba adja.

Isten gondoskodik arról, ha egy lélek vágyat érez Teremtője felé, hogy hallja az Ő Igéjét!

Testvéreim!
Legyünk engedelmesek, hallgassunk az Atyai szóra és Isten eláraszt az Ő kegyelme és szeretete szerint.
Őrizzük az Atya iránti vágyat, higgyünk és törekedjünk a jót megcselekedni a lelkiismeretünk szerint!

Mindenható Atyánk!

Köszönjük, hogy ilyen mélyre, e földi világba is lesugárzod a Te szeretetedet. Köszönjük, hogy megnyitod a Te igazságaid ajtaját és megismerhetjük a Te végtelen Jóságodat!
Ugyan még homályosan látunk, bukdácsolunk, de a mi Úrunk, a  Te Szent Fiad által mindig felsegítesz bennünket, TÉKOZLÓ FIAIDAT.
Ámen

                                                                                                                                                   Gédert Gábor